vonatpótlóautóbusz

gondolkodjunk fél órás egységekben. elhányommagam.
egy hóbolygó vagyok és óvatosan suhanok a fák alatt.
körülnézek és arra indulok amerre sötétebb van.

én vagyok a kígyó, akinek két feje van és mind más felé menne. valamelyik fejemet le kéne vágni. mint a macskáét, akinek a fejét egy dobozban találtam az asztal alatt a lomok között. gondolom a testének már volt egy másik feje, ez feleslegessé vált, így aztán a gazdája levágta és idetette. elég hülyén nézett ki így test nélkül, csak nyávogott bután. valószínűleg tudta, hogy így életképtelen, meghalni viszont nem akart, úgyhogy csak ott tengődött a dobozban elfeledve. de én ma megtaláltam és végleg elfelejtettem. hát ami nem megy, azt ne erőltessük, ugye..

az ön- kezdetű dolgokat már mind elénekelték egyszer, de ha ádázul fejest ugrok a tükörbe késsel elmaszkírozva akkor vajon önkommandó? és nem mesélek a zsiráfnyakú emberekről, mert annak nincs értelme.
áá, - legyintek - kutyafüle. a végén mindig marad erő kimenni és bejönni, mert jobb mintha aztán kéne. aztán marad a trombitálás, amire kidörzsölöm a szemem, vagy valami mást, és aztán nincs tovább.

kérek még!

a szarpocsolyának mindegy. gyanakvóan, de nyugodtan figyelem, mintha félnék tőle. vajon kitör-e belőle a szar, vagy hagyja hogy átlépjem? aztán jön valami zene és azt mondja, hogy nincs is olyan, hanem távoli hang csak a gyáááháhzkK#hrz ésmég érezd a ritmust, vedd át az üzeewee%ee-
és még csak ez se igaz.

vannak akiket meg kéne viccelni játékosan. az olyan, mintha brutálisan megkínoznám és tönkretenném fizikai és szellemi értelemben egyaránt, széttrancsíroznám a zagyát meg feldarabolnám fűrésszel és aztán elásnám a darabokat különféle erdőkben. annyi a különbség, hogy nekem hozzá se kell nyúlni, mert az áldozat örömmel elvégzi magának. aztán én nevetek, mert a megviccelés az egy ilyen műfaj.

zsanpier gyanakodva néz ki a képernyő mögül:
- ez most még vagy már?

haszontalanság vagy az ellenkezője.
cím már van. most elég is.

a városon kívül laktam a vasút meg a főút között, néhány gyanús felhő alatt. egy nap összeomlott a házam. tudomásul vettem, hogy ezzel vége eddigi életemnek, egyúttal a vasútnak, a főútnak és a felhőknek is. fogtam a dolgaimat, bepakoltam egy kék szatyorba, kimentem az útra és elindultam a város felé.

na ezek a mágneses fejű lányok úgy működnek, hogy amikor fényképezőgép kerül a közelükbe, akkor mágneses erőtér alakul ki két ilyen lánylény feje között és mikor elsül a fényképező összerántja őket a mágnes egy pillanatra. aztán általában megszűnik az erőtér aztán annyi, nem tudom hogy van ez.