vonatpótlóautóbusz

úúgyvan, mindegy ki az, tapsoljuk meg! megérdemli, ha már bekerült a tévébe!

mindennek a mélyén vagyunk. a kék szobában fekszünk. kesergünk talán nézve valamit és a hideg fényben boldogok vagyunk.
mindennek a mélyén vagyunk. a hatalmas ablakban valami fenyegető hajnal kéksége. ez pedig egy utolsó végtelenszerű jelenet az üldözés után, a világ vége előtt. egy nyugodt hajnali mosoly. egy utolsó végtelen megkönnyebbült kacaj két félelmetes nap között. rajtamaradtunk egy rossz irányba induló vonaton és aztán megszerettük és mostmár egyáltalán nem akarunk tőle megválni. nagyon nem. de olyan mintha meg kéne. biztos, hogy meg kell. hamarosan. de addig még itt ez a végtelen kék pillanat. és tudjuk, hogy rossz felé menekülünk, de erre legalább lehet. és ettől végtelenül boldogok vagyunk. és ennyi ami számít. ennyi.
mindennek a mélyén vagyunk. akár sírhatsz is. a filmnek vége.

egyszer régen valami izgalmas szemináriumi órán felírtam a lap szélére, hogy you have to give up. aznap ez járt a fejemben és unatkoztam. a mellettem ülő lány meglátta és nevetett. nem vette komolyan. lehet, hogy igaza volt. különben nem akartam semmit üzenni, csak firkáltam.
de úgy általában komolyan lehet venni a jelenséget? mármint: mindennapi kommunikációnkba film- és dalszövegidézeteket illeszteni az valami jó dolog? a műveltség fokmérője?? valami olyasmi, mint közmondásokat használni vagy mitológiai utalásokkal élni? poénkodni és parodizálni? rejtett üzeneteket közvetíteni? új perspektívát nyitni a beszélgetésnek? szerintem igen…

hát ezt úgyis mindenki ismeri. a Tudósok egykori kiválóságának, Bada Dadának népi balladája lényegretörő egyszerűségével mindenkit elvarázsol, szóval érdemes néha-néha elővenni és újra meghallgatni. vagy ha mégsem ismert, akkor most sürgősen megismerkedeni vele!
(esetleg van valakinek mééég Bada Dadától zenéje elérhető közelségben? :))

Letöltés (mp3, 1,1 MB)

Bada Dada: Szabó Rozáliát agyonbaszta a villám

Szabó Rozáliát agyonbaszta a villám.
Ez a szomorú történet Szabó Rozáliáról szól, akit hazafelé menet agyonbaszott a villám.
- Szabó Rozika vagyok és megyek a réten hazafelé. Voltam Novi Sad-on a halpiacon. Sietek haza, mert korán otthon akarok lenni, és ahogy így megyek a réten, egyszercsak fejenbasz egy nagy villám, én pedig meghalok.
Szabó Rozália! Korán ragadott el a halál. Pedig még számos hasznos dolgot bírtál volna csinálni. A jövő fonalai kifürkészhetetlenek. Jézus Mária! Jézus Mária!

nagyon szeretek zenét hallgatni, imádom a filmeket, szeretek bulizni és utazni, szeretek a barátaimmal lógni és beszélgetni, nagyon szeretek nevetni, aludni és enni, valamint szeretem a csokit is.
ha arra kérik az embereket, hogy mutassák be magukat röviden, akkor azon kívül, hogy hogy hívják, hány éves és honnan jött, miért kezdenek el ilyen jelentéktelen dolgokat sorolni, hogy szeretek zenét hallgatni, szeretek moziba járni? nahát, tényleg??!? az ég pedig kék, és a mikulás sem létezik. miért traktáljuk egymást természetes és/vagy jelentéktelen információkkal? az első adagok amiket kapunk az emberekből miért ilyenek? miért vagyunk rákényszerítve? azért hogy ismerjük meg egymást?!? hát nem ebből a pár név- és életkoradatból fogjuk megismerni egymást, meg nem abból, hogy szeretem a zenét. ez kötelezző udvariasság. semmi értelme. időpazarlás. a kiváncsi emberek meghallgatják, elolvassák, elkönyvelik a jelentéktelen információkat, beskatulyáznak valaminek, félremagyaráznak és kész, dolgok elfelejtve. nem is akarnak megismerni, akkor mi miért akarjuk? majd akinek kell, az megismer, csókolom. de még az sem így fog megismerni, aki akarod, hogy megismerjen. úgyhogy ne lopjuk egymás idejét!
és főleg: egy napi csaj rovatban kit érdekel bármi is a nevet és az életkort kivéve? esetleg engem, mert én ezeken szoktam röhögni. meg a képeken.

csendesen indul, de aztán a harmadik szótag után egyszerre lép be minden: a basszus meg a többi meg vagy 3 torzított gitárszóló, közben izomból püfölik a dobot, ezt egy vad trombita- vagy szaxofonfutam erősíti, amit még tovább tetézünk masszív ipari zajokkal és 2-3 ember féktelen sikításával, üvöltésével, ordításával, valamint stroboszkóppal.
az énekesnek már csak annyi dolga maradt, hogy ideges elkeseredettséggel, de érhetően és folyamatosan kiabálja: utóhatás.
amíg el nem múlik…

megaztán néha olyan érzésem van, mintha az egésznek semmi értelme nem lenne. és hogy az élet célja az, hogy aztán sajnálj meghalni. erölködés az egész. basztatnak itt egy élettel, minden bajod van és aztán mégis elhiszed, hogy milyen jó ez és nem kéne meghalni. pedig inkább olyan ez, mint a legyen ön is milliomosban a 3 milliós kérdés után, amikor már elvitted a pénzt és tökmindegy, onnantól már bármi jó.
semminek semmi értelme, mondogattam magamban, aztán rájöttem, hogy minden aminek mégis van valami értelme, az a szépséghez kapcsolódik.

ön holnap sudár termetű férfiként szökell a zöldellő rétek felett. a lába lehet, hogy hosszú lesz, a szája pedig mosolygós. minden jól alakul, de vigyázzon az árulkodó jelekkel!

messzire vivő mondatok, hangulati ívek, szótlan jelenetek, megértő mosolyok, kimondott érzések, mozdulatok a valóság határán - ez még kevés egy történethez, de kezdetnek nem rossz. előbb-utóbb valamelyikből lesz valami. vagy pedig nem.

múlthét vasárnap felkeltem és kipattant a fejemből ez amit most látsz. aztán pár nap alatt kidolgoztam a tervet és most kész: vonatpótlóautóbusz kettő. kicsit máshogy néz ki és kicsit máshogy is működik, de a lényeg maradt. szerintem dizájnja az nincs, de legalábbis drámaian minimalista, az ideológiai háttere a dolognak pedig az, hogy már majdnem egy éves a honlap és még nem szűnt meg, úgyhogy talán érdemes egy kicsit fejleszteni, változtatni.. majd még finomítgatom itt-ott, de egyelőre kész. nade nem is csépelem a szót tovább, ezt a pár sort is csak azért írtam, hogy legyen hova fikázni az új külsőt. nosza.