vonatpótlóautóbusz

mire észreveszem, hogy mennyire monotonná vált, addigra a szememet nyitogatom és balra forduló autókat látok a jobbkanyarban és piros csíkokat húznak maguk után és tényleg jobbra kanyarodnak. a településeket álmomban cserélgetem, minden alkalommal az elsőben ébredek és mire visszaalszok addigra rájövök, hogy ez már nem az előző volt. a rádiót egy kicsit lepauzolom és mesélek magamnak egy történetet, amit rögtön el is felejtek amint újra megnyomom a pauzot. lassú pulzáció fel és le. az előbbi pont jó ivásra és a véletlenszerűen felmerülő telefonhívások fogadására, az utóbbi pedig alkalmas a saját magától történő elrettentésre és az esetleges alternatív megoldások elképzelésére, bár utólag okos vagyok és tudom, hogy végülis hiába képzelek el bármit, mert mire kitalálnám, hogy hogyan kéne, nah háhát már újra fel is ébredtem később ebből mindez aztán lényegretér, ködbe vésssz éssmajd kádba víííz ésmost székben ülök, bőrből van, ebben szoktam ülni és most nem a néhány órája elképzelt lehetőségek közül választottam egyet, mert azon gondolkodok, hogy mi a különbség az alvás és a nemalvás között, de mondatokba foglalni nem tudom, csak sejtem, hogy mindegy. ezt meg már úgyis tudjuk, mer nyilván.

ha morcosan gyönyörű, akkor milyen lehet, ha nem az?? vááá–

én előre kitalálom, elképzelem és kimondom, amit te akarsz. előre tudom a válaszokat a kérdéseidre. előre tudom, hogy milyen szavakat vársz tőlem, ezért nem azt mondom, amire számítasz. nem engedem, hogy igazad legyen, nem hagylak szóhoz jutni és nem érdekel, hogy mást gondolsz és szeretnél és nem érdekel, hogy téged nem érdekel amit mondok és nem érdekel, hogy nem is érted. nem kell az utamba állni és nem kell velem beszélni, és ha azt mondom, hogy nem kell, akkor el kell hinni. majd időben észreveszed, ha ez megváltozik.
de azért tudomásul veszlek, sőtmitöbb, odafigyelek én azért. csakhát..

hazafelé jövet tervezem meg az egészet, magamban bólogatva. jólesz. talán.. hogyha.. előre megcsinálom, akkor lesz eszközöm, amikor lesz bátorságom. elszántságom elkeseredettségem satöbbi. a tervezést persze nem viszem túlzásba. hazafelé jövet kisebb-nagyobb ágakat török le fákról és bokrokról, hazaérve madzagot és szegeket keresek, meg pici kalapácsot. leülök a földre és aprólékos munkával megvalósítom a tervemet. felpróbálom, aztán leveszem és elrakom arra a bizonyos amikorra.
és aztán amikor újra szólnak, hogy idő van, akkor magam fölé magasodok ilyen aljasan és felkapok egy hatalmas ütővágózúzó eszközt és zúzok vele szét dolgokat véletlenszerűen éshát mondom hangosan, hogy dögölj meg! és így örjöngök, tudod, mint a filmben a főhős, amikor nagyon zaklatott. na és amikor már a drámai feszültség nagyon a tetőfokára hágott és már nem maradt semmi amit szétverhetnék, akkor óvatosan előveszem a szárnyakat, amit múltkor készítettem, felveszem, kinyitom az ablakot és nekifutásból kiugrok.
aztán zuhanás közben jut eszembe, hogy mennyi mindent ki akartam még próbálni.

az élet egyelőre pánikszerű elalvások és pánikszerű ébredések, lefekvés előtti bizonytalanságok és azon felkelés utáni percek között zajlik, amikor kézzel letörlöm az államról a vizet. a többit ébrenlétnek hívják és finom átkötésekkel alapozza a következő fejezetet.
amúgy a hétköznapok haszontalan perceit némi gyakorlással át lehet vajon fordítani bármivé? és aztán a bármit át lehet fordítani hétköznapokká? vagy egyszerűen olvasni kell valamit várakozás helyett? unatkoztál már annyira a vonaton, hogy a délutáni napsütésben próbáltad nemlátni a vonat ablakait? csak egy egész kicsin múlik, de nagyon nehéz elhinni. még sötétben is.

ha én azt hiszem, hogy tudom, mi a fontos, de nem rendelkezek ezekkel a fontos dolgokkal, ugyanakkor csúnyán nézek azokra, akiknek más a fontos, más, ami nekem nem, ám az van is nekik és boldogok vele, akkor kinek van igaza?
valamint, ha annyira önzetlen valaki, akkor mérnem öli meg magát a picsába? az az igazi önzetlenség. ezt majd kifejtem még egyszer.

fikázzunk és legyünk bulvárak! a megrázó tény a következő: a szulák andrea show az első interjúshow. nini, volt ez már minden és én eddig azt hittem, hogy a szulák andrea jóformán semmire se alkalmas, esetleg a méltán népszerű “bedarálni kolbásznak” mozgalom újabb kezeltjeként tudnám elképzelni, itt mégis azt akarják elhitetni velünk, hogy interjúshowról van szó az ő közreműködésével, pedig áá! hát szétcsöpög! akárcsak a zsírharang!
a többi amúgy érdektelen, sokkal izgibb az, hogy ilyen epresjoghurtos cukorkát eszek. illetve már elfogyott, de ettem.

tehát hogyha minden én vagyok azáltal, hogy ami van, az azáltal van, hogy én vagyok és hogy én hogy fogom fel, akkor ha én nem vagyok, akkor a minden sincs, tehát akkor semmi van. én meg attól függően vagyok minden, hogy éppen hol tartok. ilyen alapon viszont mindenki minden, én pedig valaki más mindenének a része vagyok esetleg és ha az a más valaki nincs, akkor az ő mindene sincs és én se vagyok és busz sincs és leső kutya sincs ésatöbbi. jótehát igazából én se vagyok és semmi sincs. csak ebbe nem nagyon gondolok bele, mert egy idő után azt mondom, hogy ez univerzális érintettség folytán nagyon veszélyes rám nézve és ijedtemben szétszaladok. nadeee miért is szarakodunk ezzel hogy nem vagyunk, ha egyszer vagyunk? háátakkor vegyük azt, hogy minden olyan amilyennek hisszük, nem tud nem olyan lenni, mert ha nem olyan, akkor olyanná tesszük. tehát minden léte és milyensége tőlünk függ, és ha mi nem vagyunk, akkor a minden léte és milyensége nem számít eltűnik nincs. tyű. najó mondjuk ez így súlyosan sántítik és szinte minden mondat elejére és végére teszünk három pontot, mert ezek a befejezetlen gondolatok elvezetnek mindenfelől mindenfelé és ilyen végtelenül egymásbaágazó végtelen elágazások mindent magábaszívó rendszere rajzólodik ki, ami ijesztően összeteh.. és rá ne jöjjek valamire, amire ha rájövök, akko– de- úgyhogy inkább mindezt elhallgatva elnapolva elfeledve hátrahagyólag és szétszaladásszerűen futásnak eredek jajongva jaj,. megmenekültem magamtól, menekülj te is!

ha a kétszázhuszonháromszázadik perc után még van valami, akkor felnézek hogy becsukjam a szemem és a zaj ütemére összeesve szétszerelem magamat pici darabokra egy csavarhúzóval és a pici darabjaimat gondosan pici dobozkákba teszem és minden erőm által elhagyatva üvöltve ugrálok hozzá a falnak neki és a pici dobozkákat meg közben rröhőőgve taposom szarrrááá szééjjel a gecibeeaéaaaz eghKrrhhgrHkgééészzeee<EE3Ett!!/4!?!)!R!! wáhhH?!!..z-

neeem, ma nincs! nincs szerencsétek ti csírák! mézespuszedlit zabáló döglött halak vagytok, múlandó, nyitott szemű asztalok szépen esztergált lábakkal és ipszilonokkal melltájon és ez mind hiábasült krumpli, aminek olyan az íze, mint a tányéron csikorgó villának, amit beleszúrok akárki szemébe ha nem hagyja abba és ttteeeeeljesen mindegy mit csináltok honnan hova mettől meddig, mert nem vagytok különfélék! nem vagytok semmik! egyforma pálcikaemberek vagytok, vékony lábakkal önfeledten tollasozó, bűzlő tehéntetemek, akik riadtan mossák le szárnyaikat a vértől, ami az előbb fröccsent rájuk, amikor szembeszúrtam az egyik falat, csak akkor elfelejtettem említeni, mert hát ők azt hiszik, hogy van valami és ők is valamik a valamiben, holott semmik! semmik! csupa nagy betűvel, kiabálva: SEMMIK! vuhaha! - dörzsölgetem gonoszan a kezeimet. ragadós, ugráló szaggatott vonalak vagytok betűk között és léteteket csak annak köszönhetitek, hogy egy hirtelen jött ötlettől vezérelve éppen milyen sorrendben kötöm össze a számozott pontokat a billentyűzeten. tőlem függtök, aranyoskáim! tőlem, pusztán a ténytől, hogy létrejöttetek. kezdet és vég, meg ilyen fasságok. mehh.. nem is tudtok ti semmit se nem! nincsenek jogaitok, nincsenek szabályok, nem várhattok semmit, még lehet hogy rosszat se! nemnem. pff! egyáltalán.. örülhettek, hogy nem töröltelek ki titeket, ti.. ti alávaló. ti,.. TI!
és ti még elhiszitek?! ah, mindegy, a többi nem érdekel..