vonatpótlóautóbusz

először úgy tűnt minden rendben van. a aaz épület egyik sarkánál egy nő állt és mondta, hogy menjünk fel órára, aztán elkezdett huhogni. ő lehetett a tanár az egyik ablak irányába. jóhát akkor bementünk a aaa nagy kapun, arrébbtettük azt az idétlen mikrofonállványt, mert nem lehetett tőle elférni és és és elindultunk, hogyakkor megkeressük a termet. az aulát lépcsőrendszerek egész hada hálózta be és mi tudtuk hogy hova kell menni, de valahogy mégis rossz felé indultunk el és csak mentünk fel, egyre feljebb és jobbra és balra és egyik lépcsőről a másikra és hiába mentünk még mindig az aulában voltunk, pedig tudtuk hova kell mennünk és a lépcsőfordulókban lopva oda is pillantottunk, oda a sötét folyosó felé, de még mindig a lépcsők! és mintha egyre csak többen lettünk volna. a lépcsők és a hidak egyre keskenyebbek lettek, a harmadik emelet fölé érve már nem is fért el mindkét lábunk rajta,- -a korlát is egyre alacsonyabb lett, annyira hogy a végén már inkább ne is lett volna és aa mélység! a mélység egyre nőtt alattunk! tulajdonképpen egy keskeny pallón egyensúlyoztunk nyolc-tíz emelet magasságban. féltünk, hogy leesünk. nagyon féltünk, de aztán a rémálom szép lassan végetért, észrevettük a kiutat. a palló végén egy nagy előadó terem közepén egy lépcső vezetett le a függőfolyosóra. a magas lépcsőkön leszenvedtük magunkat, még mindig remegve a félelemtől és bementünk a sötét folyosóra, mely teljesen sötét volt, csak egy nyitott ajtón szűrődött be némi fény. bent valami gyerekműsor volt, az ajtóban álltak néhányan, bent tömeg, de mi már ezzel nem foglalkoztunk, mert nyugodtak voltunk, hogy lejutottunk.

vagy például össze tudnék esküdni magam ellen hogyígy kitalálok magamnak barátokat, meg végülis vannak meglévők is és csinálok mindenkinek fríímééélcíímet meg ellopom a jelszavakat meg hűtlenül kezelek és az így szerzett információkat gonoszul felhasználom saját magam ellen úgy hogy a sajátmagam kiküszöbölésére felszólító leveleket írok a barátaim nevében a barátaimnak, aztán rögtön válaszolok a többi barátaim nevében, hogy oké énis utálom ésígy amíg nem figyel oda pont senkise, addig megszervezek magam ellen egy összeesküvéset trónfosztásot bármit alapos részletességgel hazugságokkal és ilyenekkel alátámasztva ésmajd amikor mielőtt kész és még nem felejtem el hogy ezt tettem, na akkor gyorsan írok még magamnak is egy leleplező levelet és aztán amikor már elfelejtvén az előbbieket elolvasom, akkor megvádolom a őket ilyen drámai mély hangon elégedetlenkedve, hogy ejnyeeee, hááát mit tetteteeek??!! node?!? valamint jó dacosan elvonulok egy sarokba és malomköveket dobálok mindenkire például és a végét még nemtom.
mondjuk ennek semmi értelme, de ez is egy lehetőség. csináljatok belőle filmet, csak a jogdíjról majd értesítsetek köszi.

esetleg tehetnék fel kérdéseket, amikre bólogatva mondhatnák az emberek, hogy igen, ezen már én is gondolkodtam. mesélhetnék történeteket hóóóógy mittoménmi mittoménmiért nem, lényeg hogy már hallották őket és nem szólnak semmiről. ezek a történetek. mármint. de erre is lehet bólogatni, jóvan. én megpróbálhatom mindezt, ezt hogy terápiás jelleggel eleget tenni a mondd el és jobb lesz féleségnek. de attól hogy akárki egyetértően hümmög és más nem történik, nem váltódok meg a szavak kiejtésének pillanatában, nem borul rózsaszín fátyol a világra, na attól végülis úgyis gondolhatom, hogy felesleges bármit is mondani. (bármit is mondani arról, hogy az egész egy adáshiba, ami olyan mintha minden emberke egy mákos, vibráló képernyő lenne, amiből mondjuk egy film szól amit utálok és kibaszottul idegesít a torz búgása. persze vannak a jobbfajta készülékek, na igen, dehát az megintcsak körülményes.) felesleges, úgyhogy hagyjuk is, inkább valami lényegre törővel kéne próbálkozni. mikor?

tüptüp jobb bal tüptüp ottvagy tüptüp ottjön tüptüp jobb bal tüptüp kóla tüptüp mégmindig tüptüp balbaljobb jobb tüptüp tádádááá híd villamos ágy

annyi mindent el akarok mondani, hogy hogy-.. megmutatnék mindent és elmennénk mindenhova és meghallgatnánk a zenéket és megnéznénk a filmeket és elmondanék mindent.. ha sikerülne, elmondhatnám, hogy most miért nem sikerül, mert most ahelyett, hogy oldalakat írnék tele vagy éjszakákat beszélnék végig, a kiszámíthatatlanság hatalmas, örjöngő nyomása alatt csak annyira vagyok képes, hogy egy üres lapra apró betűkkel felírjam a mindent szimbolizáló szót: semmi. vagy még annyira se.

régen amikor nagymamámnál voltam mindig a mecsbokszokkal játszottam és a mecsbokszok nagyon szerettek parkolni. mármint én szerettem velük parkolni. álltak egymás mellett szépen rendben sorban, a szőnyegen így pont remekül volt hely. azóta is szeretem a szép parkolókat.

heló én vagyok a mellékszereplő. mármint. a mellékszereplő áll az utcán vagy megy. jamég nem, gondolkodik hogy álljon-e ugye. aztán elindul a zene. milyen? meglepetés, régikedvenc, emberevő zene, visszafogott félelemmel reszketve énekelve nyomja el a sötét utca csendjét. uh. a mellékszereplő ugye olyan.. hiszen ő nem is mellékszereplő! a mellékszereplők egyszercsak felbukkanak, befolyásolnak valamit és mellékesek. de ő nem mellékes. pont annyira megy segíteni, mint amennyire neki is segítségre van szüksége. szóval főszereplő. emlékszem egyszer álltam kabátban a vonaton a fülkék vagymik előtt és olvastam az újságot és fújt be az ablakon a szél és semmi különös, csak emlékszem. meg arra is hogy régen mindig azt álmodtam, hogy mindenütt virág volt és labdát dobáltunk a falhoz. a váratlan dolgokat ugye nem lehet úgy várni, hogy “hátha most történik valami váratlan”? ahaha, persze hogy nem lehet. hiába. de azért a főszereplők szépen óvatosan elkezdték átírni a forgatókönyvet. még akkor is, ha a billentyűzetre nehézkedve éppen pont nem látok túl a következő tízperces egységen. egyperces. visszafelé mondjuk esetleg. úgy.. ülök vagy fekszek és aazon csodálkozok, hogy a szemüvegemen keresztül nézve kisebbek a dolgok mint… de pedig ez az én szemüvegem, jónak kéne legyen. á, ezek szerint magamon kívül vagyok. kívülről szemlélem a saját életemet… mondjuk ez így kicsit őőő szóval az élet szót negatív értelmű mondatban használni eléggé olyan mintha valami komolyat vagy fontosat akarnék mondani, vagy épp a heti aktuális depimről mesélnék sírva (paródiaelem), de most nem erről van szó, mert amíg ugye így a saját vállamról nézem az életemet, addig ez annyira lefoglal, hogy nincs időm és agyi kapacitásom és erőm és alkalmam beleszólni a történésekbe. ahhoz külön vissza kell másszak a fülemen keresztül vagy mittoménhol, hogy amit látok azt ne úgy nézzem mintha filmen látnám, hanem elfogadjam valóságnak és elhatározzam magam arra, hogy beleszólok. mert ez nem film, ebbe bele lehet szólni, a forgatókönyvet is bármikor át lehet írni. de azt még nem döntöttem el, hogy ez a szemlélődés inkább jó, vagy inkább rossz, csak azt tudom, hogy van amikor nem szabad emberek közé menni, mert a világ veszélyes, főleg történetünk főszereplői számára, mert így az egész csak arról szól, hogy megpróbálják elhitetni a világgal, hogy amit mondanak az úgy van és nem véletlenül van úgy, dehát nem nagyon figyel senki és vagy sose lesz vége, vagy nem nézek tovább tátott szájjal a monitor mellett el a falra a falon a képre, hanem most abbahagyom. amúgy te próbáltad már legyőzni önmagadat?

jó hallani azt a mondatot, hogy “olyan boldog vagyok”.

feküdtem a párnám alatt és azon gondolkodtam, hogy nemsokára olyan időszak következik, amikor esténként szomorúan fogok lefeküdni, mert nem lesz miért felkelni másnap. illetve lesz, csak minden szóbajöhető dolog félelmetes vagy unalmas lesz, semmiképpen nem kedvemrevaló és mégis muszáj. aztán felébredtem, de úgy, hogy nem aludtam. aztán pánik volt, újraindítás és most nézem a csíkokat ahogy mennek balról jobbra, felről le, lelről fe, ahogy nőnek a százalékok meg a többi számok és írok és ezennel elérkeztünk oda, hogy pontot teszek a mondat végére, majd megnyomom a gombot.

nagynehezen sikerült kijutni a csalánleves zárónapjára, ez pedig azzal járt hogy lemaradtam az előző napok vélhetően csodás esti programjairól, vagyis tudósok és másfél. háámindegy, most kaptunk cserébe sickratman lemezbemutatót és hideget.
először persze ki kellett vándorolni a pusztába. megtettük. aztán a zenés-táncos blokk közben/után rájöttünk, hogy tényleg hideg van, a tűz körül viszont nem. a tűz pedig olyan, hogy mivel melegít, lehet sütni rajta dolgokat. így mire a sickratman koncert kezdetét vette, már nyársak lógtak a tűzbe, a felhalmozott készletek okos felhasználásával pedig megszületett a liftes-foghagymás pirított briós. én inkább nem kóstoltam meg, de a sima fokhagymás pirítós jó volt. a családias hangulatú koncert közben zajlott, megtudtuk, hogy a buzi-e vagy című számnak nincs története, ezért aztán nagyon nehéz megjegyezni a szöveget. azért harmadik próbálkozásra végül sikerült véghezvinni az előadását, dehát első koncert, a közönség is lelkes volt, szóval belefér. a többi számot is az elsőhallás érdeklődő örömével hallgattuk. lehet hogy igaza lesz az előadóművészúrnak, miszerint fél év múlva mindenhonnan folyni fognak ezek a zenék - néhány szám az albumról mindenképpen. aztán csilláut a tűz körül, hazabiciklizés az augusztusi hidegben és egyszercsak reggel lett.