hettta héten is voltam egyetemben. bementem egy előadásra ahol hirtelen kitöltettek velünk egy tesztet a szakdolgozatra készülő női hölgyek. egy kevéssel bonyolultabb volt, mint a hosszabb magazinos tesztek és kb ennyivel kevésbé volt színes is. mindenféle kérdésekre kellett válaszolni nemi szerepekkel kapcsolatos sztereotípiákat illetően, aztán a végén kitöltöttem a teszt elején lévő felmérő tesztet. vagymimár. 1-től 7-ig kellett pontozni, hogy mennyire jellemző magamra az adott tulajdonság. becsületesen kitöltöttem, kettőre pedig azt a módfelett érdekes pontot adtam, hogy 2/7. oszt jaú. szeretem a teszteket, mert mindig azt hiszem, hogy kiváncsiak rám, vagy a véleményemre. persze mire a végére érek, addigra elszomorodok.
aztán ma filmeket néztem. két szomorú filmet. és az jutott eszembe, hogy az egykori alapgondolat már nem igaz. sokkal inkább úgy igaz, hogy ez direkt olyan, hogy olyan legyen mintha olyan lenne és ne tudd eldönteni, hogy olyan-e vagy csak olyannak akar látszani, és amikor megkérdezed, hogy most akkor mi van, akkor én azt válaszolom, hogy magam sem tudom és komolyan gondolom.
a két tulajdonság a tesztben a teátrális és a színpadias volt, ha jól emlékszem.
hozzászólások
új hozzászólás