vonatpótlóautóbusz

mondták, hogy legyek kedvessss. gondoltam oké. meg amúgy is gondoltam már, hogy a társasági élet az milyen frankó, emberekkel interaktálni, pozitívan hozzáállni, meg ilyen dolgok. hezegyszerűen fantasztikus, óriási sikerrel kecsegtető vállalkozás! és ha sikerül, akkor majd tudok így elégedetten széles mosollyal kicsit becsúszva-bedőlve lentről felfele mutatóújjal mutatni, hogy jeeee.
úgyhogy egy bizonyos mennyiségű ottlét után a gödörből pár csodálkozó tekintet között kimászva a legközelebbi zebránál sztikerek kerültek elő, egy szép kék példány fel is került egy csatornára, majd pár vonulásuk közben látszólag már csak megszokásból politikai jelszavakat skandáló sráccal később egy valamilyen bankautomataszerű tereptárgyon feltűnt két másik, egy nemsaját-saját és egy kutyás mellett két saját-saját darab is, hogy aztán a fényreklám környékén már világossá váljon, hogy ebben a városban azt a bizonyos lomtalanítást egész máshogy képzelik, egész apokaliptikusan, egész komolyan, bizonyos szempontból egészen praktikusan, egész hosszan, egészen végig, a taxinál búcsúzókig, az aluljáróig, benne az esetlegesen együtt zenélő utcazenészekig és egy futó fiúig, aki aztán a buszmegállóban elég esetlegen beszélget valakivel, akit esetleg mégis ismer, de mégis azzal aki egyáltalán nem futott, sőt kényelmesen megcsodálta az üvegek mögött az épp lekapcsolt reflektorokat, a nagy kivilágított reklámokat és a menetrendet, mégis majd csak azzal együtt száll fel a buszra, úgyhogy hiába szaladt annyira, ebből is csak egy ilyen szar visszhang lett pár napra, mint abból a figyelmeztetésből még ott a föld alatt, hogy nem-neeem így nem szabaaad.