vonatpótlóautóbusz

heló én vagyok a mellékszereplő. mármint. a mellékszereplő áll az utcán vagy megy. jamég nem, gondolkodik hogy álljon-e ugye. aztán elindul a zene. milyen? meglepetés, régikedvenc, emberevő zene, visszafogott félelemmel reszketve énekelve nyomja el a sötét utca csendjét. uh. a mellékszereplő ugye olyan.. hiszen ő nem is mellékszereplő! a mellékszereplők egyszercsak felbukkanak, befolyásolnak valamit és mellékesek. de ő nem mellékes. pont annyira megy segíteni, mint amennyire neki is segítségre van szüksége. szóval főszereplő. emlékszem egyszer álltam kabátban a vonaton a fülkék vagymik előtt és olvastam az újságot és fújt be az ablakon a szél és semmi különös, csak emlékszem. meg arra is hogy régen mindig azt álmodtam, hogy mindenütt virág volt és labdát dobáltunk a falhoz. a váratlan dolgokat ugye nem lehet úgy várni, hogy “hátha most történik valami váratlan”? ahaha, persze hogy nem lehet. hiába. de azért a főszereplők szépen óvatosan elkezdték átírni a forgatókönyvet. még akkor is, ha a billentyűzetre nehézkedve éppen pont nem látok túl a következő tízperces egységen. egyperces. visszafelé mondjuk esetleg. úgy.. ülök vagy fekszek és aazon csodálkozok, hogy a szemüvegemen keresztül nézve kisebbek a dolgok mint… de pedig ez az én szemüvegem, jónak kéne legyen. á, ezek szerint magamon kívül vagyok. kívülről szemlélem a saját életemet… mondjuk ez így kicsit őőő szóval az élet szót negatív értelmű mondatban használni eléggé olyan mintha valami komolyat vagy fontosat akarnék mondani, vagy épp a heti aktuális depimről mesélnék sírva (paródiaelem), de most nem erről van szó, mert amíg ugye így a saját vállamról nézem az életemet, addig ez annyira lefoglal, hogy nincs időm és agyi kapacitásom és erőm és alkalmam beleszólni a történésekbe. ahhoz külön vissza kell másszak a fülemen keresztül vagy mittoménhol, hogy amit látok azt ne úgy nézzem mintha filmen látnám, hanem elfogadjam valóságnak és elhatározzam magam arra, hogy beleszólok. mert ez nem film, ebbe bele lehet szólni, a forgatókönyvet is bármikor át lehet írni. de azt még nem döntöttem el, hogy ez a szemlélődés inkább jó, vagy inkább rossz, csak azt tudom, hogy van amikor nem szabad emberek közé menni, mert a világ veszélyes, főleg történetünk főszereplői számára, mert így az egész csak arról szól, hogy megpróbálják elhitetni a világgal, hogy amit mondanak az úgy van és nem véletlenül van úgy, dehát nem nagyon figyel senki és vagy sose lesz vége, vagy nem nézek tovább tátott szájjal a monitor mellett el a falra a falon a képre, hanem most abbahagyom. amúgy te próbáltad már legyőzni önmagadat?