vonatpótlóautóbusz

először úgy tűnt minden rendben van. a aaz épület egyik sarkánál egy nő állt és mondta, hogy menjünk fel órára, aztán elkezdett huhogni. ő lehetett a tanár az egyik ablak irányába. jóhát akkor bementünk a aaa nagy kapun, arrébbtettük azt az idétlen mikrofonállványt, mert nem lehetett tőle elférni és és és elindultunk, hogyakkor megkeressük a termet. az aulát lépcsőrendszerek egész hada hálózta be és mi tudtuk hogy hova kell menni, de valahogy mégis rossz felé indultunk el és csak mentünk fel, egyre feljebb és jobbra és balra és egyik lépcsőről a másikra és hiába mentünk még mindig az aulában voltunk, pedig tudtuk hova kell mennünk és a lépcsőfordulókban lopva oda is pillantottunk, oda a sötét folyosó felé, de még mindig a lépcsők! és mintha egyre csak többen lettünk volna. a lépcsők és a hidak egyre keskenyebbek lettek, a harmadik emelet fölé érve már nem is fért el mindkét lábunk rajta,- -a korlát is egyre alacsonyabb lett, annyira hogy a végén már inkább ne is lett volna és aa mélység! a mélység egyre nőtt alattunk! tulajdonképpen egy keskeny pallón egyensúlyoztunk nyolc-tíz emelet magasságban. féltünk, hogy leesünk. nagyon féltünk, de aztán a rémálom szép lassan végetért, észrevettük a kiutat. a palló végén egy nagy előadó terem közepén egy lépcső vezetett le a függőfolyosóra. a magas lépcsőkön leszenvedtük magunkat, még mindig remegve a félelemtől és bementünk a sötét folyosóra, mely teljesen sötét volt, csak egy nyitott ajtón szűrődött be némi fény. bent valami gyerekműsor volt, az ajtóban álltak néhányan, bent tömeg, de mi már ezzel nem foglalkoztunk, mert nyugodtak voltunk, hogy lejutottunk.