vonatpótlóautóbusz

a legjobb, ha egy majdnem konkrét példából indulunk ki: zenéről vitatkozni nem egyszerű dolog. ha arról vitatkozunk, hogy mi a jó zene, akkor szóba jöhet egy olyan megközelítés, hogy az adott előadó lemezeinek hány százezermillió példánya fogyott el, hányan voltak a koncertjein az adott évben, hányezer lámpa és tűzijáték biztosítja a fergeteges showt a koncerteken, milyen díjakat és elismeréseket kapott, mekkora az énekes fasza, mekkora az énekesnő melle, ésatöbbi. a másik elv szerint elkezdhetünk azon gondolkodni, hogy a zene, amit az adott előadó előad nagyon kellemes-e, esetleg rendkívül változatos vagy teljesen egyedi, netán jó szövegei vannak, jól passzol a hallgató(ság) gondolatvilágához és mindenféle hangulatához, a koncerteken pedig fergeteges hangulat uralkodik, vagy egyszerűen csak annyira tetszik, hogy agyonbasz?!

a két megközelítést felcimkézhetjük úgy, hogy objektív (milyen számszerű tényekkel bizonyítható dolgokat ért az illető előadó) és szubjektív (mit ad az én kis nyomorult lelkemnek az illető előadó zenéje). namost ha vitatkozik az ember, akkor nyilván próbálja meggyőzni vitapartnereit és olyan tényeket az arcukba vágni, melyek megcáfolhatatlanul bizonyítják igazát. ez jó taktikának tűnik zenéről vitatkozván is, hiszen számtalan tényt fel lehet sorolni, lehet lobogtatni a játszási és eladási listákat és még sokmindent és ezzel valószínűleg könnyebben meg lehet győzni egyeseket (sokakat), mint ha csak annyit mondanánk, hogy “ez kurvajó zene!”. hiszen hogy is lehetne érzelmekkel érvelni?! pedig zenéről csak is szubjektív véleményt lehet mondani, úgyhogy egy “kurvajó” ezerszer többet mond el, mint bármennyi adat. mert kedvencünknek általában azt választjuk ami tetszik, nem pedig azt aminek a felsőbbrendűségét nagyobb mennyiségű és hangzatosabb adathalmaz tudja alátámasztani.
egy kedves ismerősöm azt szokta mondani, hogy nincs szar zene. ez pedig jól beláthatóan pontosan abból következik, hogy azt a zenét szeretem amelyik tetszik, és ez lehet, hogy az a zene, ami más szerint szar. és fordítva. meg hogy szép ami érdek nélkül tetszik, vagy hogy szokták mondani. a lényeg tehát, hogy mindenki azt hallgat amit szeret és ezzel nincs is semmi baj. persze az is igaz, hogy szar, amitől érdek nélkül felfordul a gyomrom. tehát ahogy tiszteletben tartjuk más zenei ízlését, úgy érdemes tiszteletben tartani mások negatív véleményét is. ugyanis, visszatérve a vitára, van nekünk ez a két szemléletünk, objektív és szubjektív. szezon és fazon. és ha valaki azt mondja, hogy adott zene szar, akkor nem biztos, hogy a legmegfelelőbb módszer az illető lehülyézését követően órákig tartó számháborúkba bocsátkozni a fent említett adatokkal dobálozva. hiszen a szezont nem keverjük a fazonnal, ugyebár! persze nyilván élből lehülyézi az ember azt, aki legszentebb meggyőződésével radikálisan ellentétes véleményt hangoztat, ez természetes dolog, de ezt egyrészt nem is muszáj megtenni, másrészt nem muszáj ennél többre ragadtatni magunkat. miért nem? miért nem kell meggyőzni mindenkit a saját igazunkról? mert jól beláttuk, hogy a zenét érzelmi alapon kategorizáljuk és érzelmekkel nem igazán lehet meggyőzni valakit az ellenkezőjéről. legfeljebb jól megsértődik, jól hasbaszúr, vagy valami, aztán jobb esetben évekkel később rájön, hogy tévedett, de addigra feledéshomálya. szóval mivel bárkit is így meggyőzni lehetetlen, ezért felesleges erőfeszítés és feszültségkeltés.

persze még mindig itt van a kérdés, hogy akkor mi is igazán A jó?! van-e egyáltalán egyértelmű legjobb? hát nyilván nincs, ahogy legszebb nő sincs. ez univerzális igazság! egy közhely, bazzeg! de sokan mégsincsenek tisztában vele. néha én is elfelejtem és úgy gondolom, hogy meg tudok győzni embereket arról, hogy egy adott dolog miért szar és érdekes/izgalmas kihívásnak tűnik egy erről szóló vita. hangulat és felkészültség kérdése… a véleményemet megfogalmazhatom egyszavas tömörséggel, vagy előrukkolhatok akár részletekbe menő, észérveket is felvonultató kritikával is. na igen, észérvek, vannak ilyenek - legalábbis amik nekem annak tűnnek. de ez olyan, hogy ha azt mondom, hogy Petőfi rossz költő volt, akkor könnyen lehet, hogy többen a torkomnak ugranak, hiszen ő mégiscsak a nemzet költője?! hát az, persze, de ezt csak bizonyos körökben vallják és ha eltekintünk a személye köré felépült kultusztól (adathalmaztól) és pusztán a munkásságát vizsgáljuk, akkor egyáltalán nem fog olyan különlegesnek tűnni. nyilván vannak érdemei, de Petőfi mégiscsak egy sztár. a sztárokat pedig könnyű kiszűrni, a slágereket is elfelejtjük és csak néha jutnak eszünkbe és ha kicsit gondolkodunk, akkor rájöhetünk, hogy mi az, ami valóban jó, és mi az, ami csak egy jól eladott, széles közönség igényeit kielégítő show. ilyen észérveket lehet nyomatni, de ez is olyan, hogy aki nem ért velem egyet, az nem észérveknek hívja ugyanezeket, hanem hülyeségnek. úgyhogy itt még mindig nincs vége, mert különbséget kellene tenni két féle ember között. az egyik ugye az, aki józanul gondolkodik és tudja mi jó és rossz, mit szeret és mit nem, és a kettőt el tudja egymástól választani, stb. a másik ember pedig hülye. hülye bizony, hiszen most az egyszavas tömörséget választottam a részletekbe menő, észérveket is felvonultató kritika helyett. ezt pedig azért teszem, mert az már egy másik mese, amihez még sok anyagot kell gyűjteni, úgyhogy arra majd máskor kerítünk sort…

így a vége felé próbáltam általánosságban fogalmazni, még közhelyeket is használtam! a zenei kérdések feletti vita pedig - remélhetőleg - jó példa volt, és ha nem is tökéletesen kidolgozott, talán jobban értehetővé teszi, hogy miért emlegettem ezeket a nagy igazságokat és miért találtam fel újra a spanyolviaszkot. az ilyesmi meg kb felesleges szájtépésnek tűnik, és valóban az, de néha azért érdemes ilyenek miatt is fennmaradni.
és hogy mi a tanulság azon kívül, hogy megint jól megmondtam a frankót? vagy a szokásos egyél csokit, vagy esetleg egy-két újabb közhellyel meg tudnám még toldani, de aki tudja miről van szó, az így is tudja, a többiek meg vitatkozhatnak, majd látjuk, hogy érdemes-e velük foglalkozni.